.. a törvények emberi szintre utalásától kezdve az abszolútumokba vetett addigi megnyugtató hit meginog, s az ember joggal teszi fel a kérdést: miért kell neki olyan törvényeket feltétlenül betartani, amelyek csak relatívak, csak az embertől függenek. Ha az emberi viszonyok változnak, azzal változnak a törvények is. Van, amit korábban büntettek, ma jutalmaznak, és fordítva. ..
Ha pedig az ember a mérték, akkor ez a mérték változik. Akár ontológiai, akár érzéki vagy akár etikai relativizmusról van szó. Ha pedig ez igaz, akkor a törvények – legalábbis elvben – megkérdőjelezhetők. Valaki azt mondhatja, hogy a törvények alapja a mennyiségi elvárás és nem a minőségi megfelelés, és ebben igaza is lesz. Hisz a szabály, a norma – ettől vagyunk normálisak – aszerint lesz szokásból jogszokás, hogy mennyien hajlandók azt követni. S akkor lesz erkölcsi norma, ha a közösség azt szankcionálja. A házasságtörőt például megköpdösik azt utcán. Jogi norma pedig azzal lesz, ha nem csupán erkölcsileg, hanem törvénnyel tiltják, vagyis erőhatalommal is kényszerítik. Azaz a házasságtörőt elfogják és meg is kövezik. Láthatjuk, hogy ez a norma nem állná ki az idő próbáját, hiszen ma talán megbecsülés és bámulat övezi ugyanazt a tettet.
De ha ez igaz, akkor mi állhat az útjába, például Raszkolnyikov elmélkedésének? Mit szeghetünk az ő vélekedésével szemben, aki azt mondja: rendben, a törvényeket ti hoztátok, hát alkalmazzátok saját magatokra. Én annyiban más vagyok, mint ezek a törvények, hogy azt nem fogadom el magamra nézve érvényesnek. Kvázi kivonom magam a társadalom közegéből, és egy magasabb törvényre (legyen az pl. kiválóságé) utalok vissza.
Nem nehéz megérteni ennek az elmélkedésnek a veszélyes voltát. Vagy de Sade írásában, a következőket mondja: “mivel tökéletlenül felépített, rossz világunkban jó és rossz azonos számban található, az egyensúly fenntartása végett igen fontos, hogy ugyanannyian legyenek jók, mint rosszak, következésképp magasabb szempontból édes mindegy, hogy ki-ki jó-e vagy rossz.”
Igaza van talán de Sade-nak? Ebben a szellemes és roppant cinikus eszmefuttatásban lenne a megoldás? Milyen jó, hisz akkor itt be is fejezhetném. De hogy a dilemma valós, azt mi sem mutatja jobban, hogy időről időre felbukkan, ha nem is abban a drasztikus megfogalmazásban, mint Sade-é, de jelen van.
..
A szofisták egyik csoportja szerint például az emberek phüszei szerint egyenlők, és csak a konvenciók teszik őket egyenlőtlenné. Ezt vallja például Antiphon, az a szofista, akit Platón annyira utált, hogy még csak le sem írta a nevét.
Ezzel szemben például Kalliklész azon az állásponton van, hogy az emberek születésüktől fogva egyenlőtlenek, csak az állam törvényei próbálják rájuk erőltetni az egyenlőséget. Egy másik “zseniális” angolszász szerző, Paul Shorey szerint ez az immoralista felfogás legékesszólóbb megnyilatkozása az európai irodalomban. Ezt az égbekiáltó butaságot (sic!) még Kerferd sem osztja.Ezzel szemben miről van itt szó?A görögök számára nem minősült túlságosan plauzibilisnek az az elképzelés, miszerint ők és a barbárok egyenlők lennének. Nem emelték piedesztálra azokat, akik ezt hirdették. Még kevésbé azokat, akik úgy gondolták, hogy a férfiak és a nők is egyenlők egymással.
..
Kritiasz fennmaradt Sisyphos című drámatöredékében a törvények betartását a megszegésük következményeitől való félelemnek tudja be. “Tehát a törvények – írja – megtilották, hogy az emberek nyíltan erőszakoskodjanak, ezért csak titokban tehették.”
Félek tettem következményétől hát betartom a törvényeket. Félek, hogy elveszik a vezetői engedélyemet, ezért csak ott száguldozok, ahol bízom abban, hogy a rendőrség egyéb elfoglaltsága miatt nem méri a sebességet. Betartom az előírásokat, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy nyíltan megszegjem. Mennyire összecseng mindez Thraszümakhosz tételével az Állam első könyvében. Glaukon előadásában hangzik el egy történet a lüd király gyűrűjének meséjéről. Csak a lényeget röviden összefoglalva: Lüdia királya egykor pásztor volt az ország akkori uralkodójánál. Egyszer egy nagy felhőszakadás után egy szakadékban talált egy barlangot, abban egy óriás páncélos tetemet, akinek kezérõl lehúzott egy gyűrűt és magához vette. A gyűrűvel visszatért a pásztorokhoz és a tűznél ülve egyszer csak véletlenül befelé fordította a gyűrűt, mire láthatatlanná változott. Mikor erre rájött, mit tett ez a derék pásztor? Elment a király elé, annak feleségét elcsábította, a király életére tört, megölte és ő lett a király. Nos, ezzel kapcsolatban hangzik el a kérdés: “Ha mármost két ilyen gyűrű volna, s az egyiket az igazságos, a másikat az igazsgágtalan ember húzná fel, minden valószínűség szerint alig akadna egyetlenegy olyan acélszilárd jellemű ember is, aki megmaradna az igazságosság mellett.”
Azaz nincs eredendően igazságos, nincs eredendően igazságtalan ember, csak a törvények megszegésének következményeitől való félelem tesz bennünket törvénykövetővé.
Nagyon szomorú lenne ha ez valóban igaz lenne. Bár részben feltétlenül igaz. De milyen részben? Szabályokat mindenki szegett már meg és mindenki fog kisebb-nagyobb mértékben megszegni. Az ember tökéletlen jószág, ha valaki ennek ellenkezőjét állítja, az nem mond magáról sem többet, sem kevesebbet, minthogy ő isten. Bár talán ez mostanában nem is hangzik olyan furcsán.
Nietzsche ressentiment-ja is azért marad meg a “jó” úton, azért nem követ el bűnt, mert szerinte ahhoz is gyáva, hogy bűnözzön: “nem bűnötök kiált az égre, hanem az, hogy még bűnötökben is fukarkodtok, ez kiált az égre” – mondja Zarathustra. Azonban ne feleljtsük el: Nietzsche a ressentiment ( Nietzsche a ressentiment attitűdjét a tehetetlenség hazugságaként és önáltatásaként aposztrofálja. – a szerk.) típusú emberről beszél, a minőség-nélküli emberről, aki elfojtja érzéseit, elveszti személyiségét, elfelejti azt is, hogy “én”-je volt valaha. Ez az, amit Kierkegaard “látszat-egzisztenicának” nevez. Vagy Marcuse egydimenziós embernek.
Itt értik félre sokan Nietzschet is, amikor azt hiszik – mint például a félhülye(sic!) Prohászka Ottokár -, hogy ő a bűnözőt állítja elénk példaképnek. Nem ezt mondja. Nietzsche a bűnözőt a ressentiment ellenében jellemzi, de nem tekinti azt célnak vagy etalonnak. A szofisták többsége ugyanígy nem tekinti általában a törvényeket áthághatónak, csak különös feltételek mellett. A lüd király gyűrűje nem jelenthet a szabályok nélküliségben való féktelen tobzódást.
Azaz nehogy félreértésekbe keveredjünk: van azért bűn, ami mégiscsak konstans, ami nem változik, mindig bűn volt és az is marad. A végtelen relaivizmusnak itt nincs helye. A szofisták vagy mindazok, akik az emberi törvények és a természeti törvény kapcsolatát vizsgálják, céljuk a természeti törvényekhez való igazítás, és nem a törvények megszüntetése.
A “ne ölj” parancsa például mindig is konstans marad. De a “ne ölj” parancsát is körülményekhez igazodva kell szabályozni. Mert igaz az, hogy ne ölj azért, mert élvezed az ölést, vagy mert elvakít a gyűlölet, vagy mert rabolni akarsz. De ölhetsz azért, hogy például megvédd magadat, ha azt végképp nem tudod elkerülni. Nincs tehát alapod arra, hogy egyénileg átírd a törvényeket. Gondoljunk bele, hogy Szókratész mit tett akkor, amikor igazságtalnul halálra ítélték. Arra az örökérvényű mondásra, miszerint jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni.
…
A bűn heteronómiája – Gyenge Zoltán
