„Mi az, hogy marginalizálódás…?” – kérdezi apját éles dramaturgiai érzékkel a kamaszfiú. „… Hogy is mondjam, azt tudod, hogy mi a margó… namármost az emberek nagy százaléka ezen belül, kisebb ezen kívül van… s ezek mások…” – hangzik a válasz.
A kívülrekedt Vigh félszeg kísérletei, hogy visszakerüljön a margón belülre, nem sok sikerrel járnak. De az sem biztos, hogy az a margó ott húzódik, ahol ő véli, s nem egy önkéntes mártíromságra ítéltetett, sérülékeny lélek hamis tudata vetíti a bűvös vonalat saját léte és a világ közé. A kívülállás, a kirekesztettség öntudatos vállalásában persze meghúzódik a „kisebb százalék” titkos büszkesége is, a „más mint a többi” voltának gyötrő, de némiképp hízelgő tudata. S ahol kizárólag a körülmények cinkos összejátszását teszik felelőssé a ‘történtekért, biztosak lehetünk, egy kis önsajnálatért sem kell a szomszédba menni. Hogy ott belül a margón az egyéniség nélküliek, a karrieristák, az ügyes alkalmazkodók, az önös céloknak élők találják meg legkönnyebben a helyüket, ebben a keserű megállapításban kétségtelenül sok igazság van, de legalább annyi önigazolás. Ha az embert méltatlan sérelmek érik – és kit nem érnek méltatlan sérelmek? –, ha munkájában, magánéletében, társadalmi környezetében nem talál az adok–kapok szép és etikus értékrendjére, a lelki kényelem számára természetesen a legkínálkozóbb szerep, az áldozat-szerep. Áldozatnak tudni magunkat azt is jelenti, hogy egyre inkább megszűnünk befelé vizsgálódni, saját képességeinket, cselekedeteinket mérlegre tenni, saját esendőségünket számba venni, a hibák forrását magunkban keresni. A körülmények persze rendszerint bőségesen rászolgálnak szemrehányásainkra, de ha első reflexként vádló ujjal nyomban a külvilágra mutogatunk, ha az igazságtételt, a felborult rend helyreállítását kizárólag onnan várjuk, félő, hogy lemondunk megújulásunk, szellemi előrelépésünk lehetőségéről. S ami a legkevésbé bocsánatos: az áldozatok többnyire nélkülözik a humorérzéket, így embertársaik számára valóságos sorscsapást jelentenek.
